Kiállításmegnyitó
Kapitány András
„Plan-less architecture”
című kiállítása elé
Collegium Budapest
1014 Budapest, Szentháromság u. 2.
2008. október 28.-án 1800 órakor
Az építészet a gravitáció foglya.
De amikor nem, akkor annak ára van.
Az építészettel kapcsolatos kódjainkat öntudatlanul is a statikai érzékünkhöz viszonyítjuk. Ha megállhat valami akkor hihető, ha nem akkor hihetetlen. Ismerik bizonyára azt az Escher (Maurits Cornelius Escher, holland grafikus, 1898 – 1972) grafikát, amely olyan udvart ábrázol, ahol mindenfelé lépcsők mennek és a lépcsőkön minden irányban emberek, de nem csak fentről, hanem alulról is, sőt a lépcsőfokok mindkét síkján is merőlegesen egymásra. A tér korrekt, akár megépíthető is volna, de a látvány gravitációsan – a fent és lent miatt – paradox. Nem úgy, mint más optikai paradoxonra építő Escher grafikán, ahol folyton felfelé mennek a szerzetesek a lépcsőn, ami pedig ugyanoda érkezik és önmagában folytatódik. Ez már a háromdimenziós tér illúziója és a kétdimenziós ábrázolás paradoxona. Megint máshol a Möbius szalagon sétálgató hangyák, már úgy kerülnek a szalag két oldalára, hogy közben ugyanazon az oldalon mennek folyamatosan – de ez már egy harmadik típusú, egy matematikai-topológiai paradoxon. Mindhárom optikai pradoxon-típus a gravitációérzékünk nélkül, vagy annak ellenében hat, s talán ezért elgondolkodtató.
Első tétel, amit mondandónk kifejtéséhez segítségül veszünk ez; A téri illúziók megértésében a gravitáció-érzék fontos szerepet visz.
A lépcsős Escher kép paradoxona segít most nekünk. Ezek a lépcsők a valódi térben három dimenzióban igazak, csak épp a gravitáció miatt – amit a képen látunk az paradoxiális. Hiszen a nehézkedés lefelé is felfelé is vonzza a figurákat de még erre merőlegesen oldalra is újabb két irányban. A gravitáció, a statikai érzékünk miatt érezzük lehetetlennek a képet.
Az Escher grafikák felvetette optikai pradoxonoktól sem egészen függetlenül itt, ezen a kiállításon téri illúziók, bonyolult „dekonstrukciók” képeit látjuk. Minden, amit itt látunk függetlenül a képkivágás adta kompozíciós rendtől, a színkompozíciótól vagy a mérettől három dimenzióban reális, akár megépíthető architektúra. Megérteni persze nem egyszerű, ábrázolni pedig még nehezebb, mert vetületei, rajzai a bonyolult takarások miatt olvashatatlanok lennének. Innen a címe is.
Kapitány András kiállításának címe a „Plan-less architecture”.
A cím azt jelenti „alaprajz nélküli építészet”, de még jobb, ha szó szerint fordítjuk, nem jelentés szerint, így a cím „terv-telen”, vagy „tervrajz nélküli építészet”. Ami itt most nem hiányosság, hanem a tökéletesség bizonyítéka. A tervrajzok – vízszintes és függőleges vetületei az elképzelt épületnek, legyen az bármilyen alakú – ugye hagyományosan alaprajzok, metszetek és homlokzati nézetek, melyekből vízmértékkel és függőónnal visszavetíthető térbe az épület kontúrja. Ez a konvenció az első mondatunkat igazolja: „Az építészet a gravitáció foglya.” vízszintes és függőleges irányokkal dolgozik, mert a vízmérték és függőón is a gravitáció alapján működik – így építeni pedig egyszerűbb, biztonságosabb és olcsóbb.
Egy elemi szerkezet, rúd/gerenda kétféle biztosan hihető stabil állapotban lehet. Vagy fekszik vízszintesen a földön vagy kiegyensúlyozottan függőlegesen áll. Felállított pilléreken/oszlopokon is feküdhet persze vízszintesen – áthidalva azok nyílásközeit – és ilyen vízszintesen szerkesztett árkád-emeletekből már épülhet akár torony is. A pillér/oszlop függőleges, az architráv/gerenda vízszintes. Ez a statikai alaphelyzet, ilyet építeni egyszerű, ilyet építeni biztonságos, ilyet építeni olcsó. Erről szólt az elmúlt 10.000 év építészete. De nem csak erről. Nem feledkezhetünk el a boltívekről, a kupolákról, a tetők ferde szerkezeteiről, a timpanonokról és egyéb kulturális jelként rögzült stíluselemekről. Úgy tűnik, mintha az egyszerű, biztonságos és olcsó építés mellett a gravitáció ellenében tett erőfeszítések szimbolikus értéke nagyobb lenne.
A vízszintes és függőleges elemekből konstruált derékszögű építészeti rend kultúrtörténeti, de még azt is állíthatjuk kulturális antropológiai faktum. Minden megbízhatóságra törekvő szándék építészetének arculata valószínűen ilyen lesz, mert ez egyszerű, biztonságos és olcsó.
Biztosan gondoltak már az itt jelenlévők is arra, hogy egy világváros centrumában magasodó felhőkarcolók üveghasábjai, mint valami statisztikai magyarázóábra oszlopai – három dimenzióban – írják ki számunkra egy-egy helyen a befektetett tőke, a működő apparátus és a piaci kereslet mennyiségi értékeit, valamint a hely centrum-periféria viszonyait. És tényleg egy-egy ilyen banki/üzleti negyed a tőke és a siker adatait jól-olvasható 3D-s mátrixban állítja elénk. Az üveghasáb építészet egyszerű, biztonságos és olcsó. Ezeken a szimpla követelményeken túlmutatni, ezzel szembeszállni, ezt idézőjelbe tenni igazi mesteremberi, igazi művészi feladat volt mindenkor és ma is az. Hisz tudjuk, az építészet – mint kulturális, szimbolikus tett – nem itt ér véget, sőt jószerével csak ezen túl kezdődik. Csak hát tudjuk, az egyszerű, biztonságos és olcsó megoldásokkal szembe menni ésszerűtlen dolog.
Amikor valaki a lehetetlent kísérti az ésszerűtlent képes megcselekedni annak híre megy.
Az hír, amikor a piramisok ferde síkjai, a gótika ferdén ívelő támpillérei, Gaudi Sagrada Familiájának ferde oszlopai, Mendelsohn Einstein tornyának plasztikus ívei, Tatlin III. Internacionálé emlékművének ferde spiráljai, Utzon Sydney-i operaházának dagadó vitorlái, Gehry Bilbao-i Guggenheim múzeumának titánlemez felületei felbukkannak. Mert a gravitáció megszabta horizontális/vertikális mátrixból kilépni bonyolult, kockázatos és költséges. Még is rendre megtesszük/megteszik, mert ez figyelemfelkeltő, ez szimbolikus. Ez kulturális jelentéseket állít a civilizációs ésszerűségekkel szemben. Az hogy – egyáltalán – van/lehet ilyen hír, az jó hír. Hiszen az életünk nem csupán az ésszerűség, hanem a szenvedélyek koordinátarendszerében is zajlik.
Az egyszerű, a biztonságos, az olcsó mellett szükségünk van a bonyolult, kockázatos és drága dolgokra is, hiszen a kulturális/civilizációs játszmáink az egyszerű/bonyolult tengely mentén, a rá merőleges biztonságos/kockázatos tengely mentén és a mindkét előbbire merőleges olcsó/drága tengely mentén kijelölhető virtuális értéktérben folynak. (Hogy csak három dualisztikus ellentétpárt említsünk, nyilván lehetne még többet is.)
A geometriai koordináta rendszer tengelykeresztjeinek derékszögű mátrixa viszont csak a kalibrált tér, amely a viszonyítási rendszert adja az értékeléshez. Nem kell ebben szükségképp derékszögben közlekedni. Hétköznapi dolgaink pontjai sűrűsödő és ritkuló halmazokat rajzolnak ki ebben az értéktérben aszerint, hogy a bonyolult kockázatos és drága dolgokat szeretjük vagy ellenkezőleg, az egyszerű, biztonságos és olcsó dolgokat.
Amúgy a hagyományos – gravitációs térben működő – házaink bonyolultsága, kockázata, vagy költségei az előbb vázolt virtuális viszonyítási értékrendszerben, nyilván olyan ponthalmazok, melyek nincsenek alávetve egyetlen kitüntetett gravitáció törvényének. Mert minden egyes tengely mentén önálló nehézkedési mező működik, az „egyszerű”, a „biztonságos” és az „olcsó” felé húzza a nehézkedés a megvalósult példákat, de a „bonyolult”, a „kockázatos” és a „drága” vágyainak vonzásában. Ezen dolgok eseti halmazai sem nem derékszögűek, sem nem tektonikusak, sem nem statikusak.
A virtuális értéktér, virtuális adathalmazai azok amik, és ott vannak, ahol kijelöltük a helyüket a kalibrált skálán és nem érzékenyek a tömegvonzás törvényeire.
A mindenkori plasztikus expresszív építészetnek csak külön érdekessége, hogy szimbolikusan is szembefordul a gravitáció megszabta mátrix terével, ezzel még inkább hasonlít az absztrakt értéktérben statisztikailag értelmezett halmazok amorf plasztikus formáihoz. Talán ez sem véletlen, s talán ezért alkalmasak a plasztikus expresszív művek/épületek olyan dolgok metaforálására is, melyeknek a derékszögű mátrixban való megjelenítése blaszfémia lenne, banális, vagy profán eredményre vezetne. Mendelsohn és Gehry bonyolultabb kockázatosabb és drágább építészetet művelnek, de olyan üzeneteket is képesek továbbítani, amelyek egyszerűen és olcsón el sem lennének mondhatók talán.
Most elérkeztünk a második megfogalmazható tételünkhöz.
Emlékeztetőül az első tétel így szólt; „A téri illúziók megértésében a gravitáció-érzék fontos szerepet visz.”
Második tétel pedig ez; A kulturális illúziók megértésében a gravitáció ellenében tett erőfeszítések segítenek bennünket.
A jelenben (ma éppen) egy nagyon fontos kulturális/civilizációs paradigmaváltás idejét éljük. Ez nem függ össze szorosan a világban tomboló banki hitelválsággal, ha csak nem úgy, hogy a hitelválság is ennek következménye. Ugyan is nagyon fontos új dolgok határozzák meg a mindennapi életünket, amiről nem tudomást venni…, hát minimum felelőtlenség.
Az anyagi meghatározottságaink, és a gravitáció fogságából való fokozatos kiszabadulásunk jelei érzékelhetők már. És ez a folyamat visszafordíthatatlan.
Nos Hölgyeim és Uraim – mielőtt összenéznének, hogy na már megint itt egy spiritiszta, aki a szellemvilágból hozza az üzeneteket és mindjárt asztaltáncoltatásba kezd – megnyugtatok mindenkit itt és most nem lesz asztaltáncoltatás, egészen másról van szó, és ha végig hallgatnak, remélem egyet is fognak érteni velem.
Hagyományosan ugye, elsődleges és másodlagos természetről szokás beszélni. Magukról a természet dolgairól és a civilizációban létrejött dolgokról. Ennek a kettős természetnek a meghatározottságában élünk szintén mintegy 10.000 éve, és ezzel most nyilván senkit nem leptem meg.
De tényleg csak kettősség ez vagy ennél több egymásra rétegzett világ szereplői vagyunk.
Csak röviden vegyük sorra; a természet nyersanyagaiból a kézműves civilizáció létre hozta a maga tárgyait és díszleteit, no meg az ezekkel kapcsolatos kulturális vélekedéseket. De az indusztrializált civilizáció, a gépekkel, a gyártással, a nyersanyagok manipulálásával olyan civilizációs építményt alkotott, ahol a természet nyersanyagai felett egy másik emeleten gyártják azokat a nyersanyagokat amelyekből, a kézműves mesterségekhez képest megint egy másik emeleten gyártanak a gépek, s nekünk ezekre is, azokra is igényünk támad. Aztán az elektromos áram, a villanyvilágítás és az ezzel kapcsolatos technikák és vélekedési módok. A mozi, távíró, a rádió a televízió és mindenfajta analóg telekommunikációs eszköz és hálózatok sokasága újabb tárgyak és díszletek sokaságát hozta el. Ez már a sokadik tárgyi réteg a civilizációban és a sokadik kulturális réteg a vélekedéseink világában. Majd ezután jött a technológiai forradalom és ennek minden anyagi és kulturális következménye, ami tovább bonyolította a helyzetünket. És mintegy húsz éve (a technika persze jóval korábbi) tömegesen elterjedt a digitális adatrögzítés és adattovábbítás, ami mára már érzékelhetően legalább olyan jelentőséggel változtatja meg az eddigi természeteket és az ezekkel kapcsolatos civilizációs/kulturális vélekedéseket, mint annak idején a gőzgép és az ipar tette.
Csak emlékeztetőül, a digitális adatrögzítés és adattovábbítás lényege, hogy különböző adatmátrixokban jelölt helyekre mutatnak azok az információk, amelyeket pár tizedmásodperc alatt akár műholdakkal továbbítva a gépem dekódol és a monitoromon, mint pixelenként kirajzolt pont, vonal, és mint szín jelenik meg amit én képnek fogok látni, vagy a digitális hangmintákból a fülhallgatómban egy Mozart, vagy egy U2 zene frázis alakul ki valós időben. Sem ezek az előre definiált adatmátrixok, sem a továbbított jelcsoportok, sem pedig a virtuális kép/virtuális zene – ami az érzékszerveimhez elér – nem anyag/gravitáció-függő nincsen neki súlya, nincsen neki háromdimenziós anyagi kiterjedése. Csak jel van, vagy a jel hiánya. És persze a kódolás/dekódolás, a hardver és a szoftver újabb és újabb generációi, no meg az avulás, a technológiai innováció sebessége és az ahhoz viszonyított felhasználói követés sebessége, a piac és a divat, és sorolhatnám tovább. Ó persze ezek is nehézkednek. Ezekre is hat a gravitáció, csak nem feltétlenül egy kitüntetett tengely mentén és nem a tömegvonzás-féle. Az „egyszerű”, a „biztonságos” és az „olcsó” felé húzza a nehézkedés a megvalósult példákat, de a „bonyolult”, a „kockázatos” és a „drága” vágyainak vonzásában történik mindez. Ezen dolgok eseti halmazai sem nem derékszögűek, sem nem tektonikusak, sem nem statikusak. Különböző kalibrált mátrixokban definiálható plasztikusan is érzékelhetővé tehető statisztikai halmazok ezek, amelyek közt nem értelmezhető a fent és a lent, a könnyű és a nehéz, nem definiálható a szép a csúnya…, stb.
Nos itt vagyunk akkor Kapitány András kiállításán és a „Plan-less architecture” képeit nézegetjük.
Lehet természetesen a computerrel rosszban lenni, lehet a virtualitásról lekicsinylően nyilatkozni, csak ez épp oly értelmetlen, mintha a barlang falára kézzel csodálatos bölényeket festő szőrös ember az ecset feltalálásától féltené a művészet jövőjét, és megbüntetné azt aki ecsetet merészel a kezébe venni.
Hagy mondjak annyit minden esetre – halk hangon és értékektől függetlenül – hogy ne kezeljék jelentőségén alul a virtuális valóságot, ne bagatelizálják a computerrel generált formákat, ne vegyék semmibe a CAD világ lehetőségeit, mert ha valami segíthet kiszabadulni a hely, az anyag és a gravitáció fogságából minket és az építészetet is, akkor ezek a technikai lehetőségek, ezek a szoftverek és ezek a hardverek azok.
És hogy ez miért jó?
Erre harmadik tételünk a válasz
Az első tétel így szólt; „A téri illúziók megértésében a gravitáció-érzék fontos szerepet visz.”
A második pedig így; „A kulturális illúziók megértésében a gravitáció ellenében tett erőfeszítések segítenek bennünket.”
A harmadik tétel; A gravitáció kiiktatása a művészet/építészet determinációinak közegéből nem veszteség, hanem a kifejező erő újabb lehetőségeit nyitja meg.
A harmadik tétel bizonyítására álljon itt két rövid példa.
Antonio Gaudi a barcelonai Sagrada Familia templom ferde pilléreinek és rendhagyó boltozatának modellezésekor zsinórokból csomózott bonyolult hálózatokkal és kis homokzsákokba töltött terhelő homokmennyiségekkel határozta meg a pillérek dőlésszögeit és a boltozati felületek irányait. Majd ezeknek a három dimenzióban végzett analóg modellkísérleteknek az eredményeként kaptak a kőfaragók pontos rajzokat. A folyamat hihetetlen türelmet és alázatot igényelt. A költségeket a megbízónak, a kockázatot pedig a zseniális mesternek kellett vállalnia. Egyikük életében sem jelentek meg látható eredmények, csak hitték, hogy a mű elkészülhet. A templom még ma sincsen kész. És csak azért került belátható távolságba a befejezése, mert ma már computerrel modelleznek, szilikon sablonokba öntött vasbeton elemekkel építenek. És miközben a rendhagyó forma rendhagyóan karcsú szerkezeteket tett lehetővé, a közben megújult technika az ellehetetlenülés gravitációját iktatta ki a folyamatból.
Jørn Utzon dán építész pályázaton nyerte el a Sydney-i operaház tervezésének és megépítésének lehetőségét 1957-ben. Olyan vasbeton felületeket tervezett, melyeket a kor mérnöki, statikai módszereivel nem lehetett méretezni. A terv az ésszerűség gravitációja szerint bonyolult, kockázatos, és drága volt. Még is elkezdték építeni, mert Sydneynek volt egy becsvágyó polgármestere, volt egy tájékozatlan és nagyvonalú önkormányzata. Mégsem sikerült semmi. Az operaház építése 16 évet csúszott és a tervezett költségvetés összegének a tizennégyszeresébe került. Az építés közben mindenki mindenkivel összeveszett, Utzont 1966-ban kitiltották Sydney városából, az operaház helyi mérnökök közreműködésével súlyos kompromisszumok árán készült el 1973-ban. A város úgy tekintett az épületre, mint valami „vanitas vanitatum” mementóra. Szégyellték, és legszívesebben lebontották volna. És egyszer csak Sydney elnyerte az olimpia megrendezésének a jogát. Sydneyről a világ nem tudott semmit. De elég volt az operaházat az olimpiai játékok emblémájául választani és a világ számára minden világos lett. Utzon mester szerencsés ember volt, mert megérhette ezt az olimpiát és azt, hogy a művét a világ a helyén kezelhette.
S végül, hogy miért jó az nekünk, ha a derékszög fogságából kiszabadulunk? Mert már ma sem a gravitáció a legfontosabb vonzás aminek a terében élünk. A civilizáció olyan sokdimenzióssá vált körülöttünk, mint abban a bizonyos Escher grafikában az egymásra merőleges főirányok mentén minden egyes szereplő más térbeli irányhoz kötődik. De még ennél is bonyolultabb a helyzetünk ebben a civilizációban. Nincsen kitüntetett irány, nincsen ellentmondásmentesen szervező rendező elv. Ha csak nem kulturálisan. Amint annak is meg van a maga szépsége ahogyan a repedések futnak egy rideg felületen, vagy ahogyan az erdőben lehullott fenyőtűket véletlenszerűen rendezi el a víz és a szél. A természetben a gravitáción kívül, de inkább túl van még néhány rendező elv, a kohézió, a felületi feszültség, a viszkozitás, áramlástan, stb. A harmatcseppek gömb alakja, a pókhálón kifeszülő vízhártya, a hópelyhek, a sókristályok alakja, mind a gravitáció ellenében más ettől független vonzások és taszítások terében jön létre. Akkor mire ez a nagy hódolat a gravitáció előtt?
Eddig ahányszor ilyen „nem gravitációs” mintákat próbált követni az építészet, vagy olyan költségessé lett, hogy alig épülhetett belőle valami, vagy csak rajzban, modellben merték egyáltalán megformálni. De a virtuális és digitális technika és technológia olyan pontos felületi modellezésre képes, melynek révén hulladékmentesen szabható az anyag, fölösleg nélkül építhető a forma, állékony és biztonságos lesz olyan forma is melyet korábban óriási erőfeszítések, pénzek és kockázatok árán lehetett csak megépíteni. Azt mondtuk korábban hogy az „egyszerű”, a „biztonságos” és az „olcsó” felé húzza a nehézkedés a megvalósult példákat, de a „bonyolult”, a „kockázatos” és a „drága” vágyainak vonzásában történik mindez.
Most változni látszik a kép. „Egyszerű”, „biztonságos” és „olcsó” lehet az olyan építészet is, amelyet korábban csak bonyolult, kockázatos és drága módszerekkel lehetett előállítani, mert a szerkezeti kísérletek a drága töréstesztek, a szélcsatorna kísérletek, a formák viselkedése viharban, extrém körülmények közt virtuálisan is modellezhető lett.
Nem csodálkozott 1420-ban, vagy 1580-ban senki azon, hogy soha azelőtt nem látott méretű és technikájú kupolát épp egy ötvös, vagy egy szobrász kezdett el építeni, mégpedig nem rajzok, hanem modellek alapján. A firenzei dóm és a római San Pietro kupolái ma is állnak, Brunelleschit és Michelangelot pedig építészekként is tiszteli a világ.
Ne csodálkozzunk hát mi sem azon, hogy a gravitációval nem sokat törődő, tervrajzokkal nem is ábrázolható építészetet egy festőművész állítja ki itt nekünk, hiszen ez öröm. Ettől jobb, több és érdekesebb lesz a világ. Ez az építészet, a jelen és számos helyen, ahol éppen épül a világban ilyen „plan-less architecture”, vagy ahol már birtokba is vette a közönség ott is computerrel, virtuális térben formálták azokat a vetületi rajzban nem is ábrázolható modelleket, melyekből a gyártók milliméter pontosan tizedfok pontossággal forduló szögekben készítették azokat az alkatrészeket melyekből kint a helyszínen összerakták az épületeket. Alig maradt hulladék, nem kellett fölöslegesen odaszállítani majd elszállítani tonnákat. A computerrel segített modellezés egyszerűbbé, megbízhatóbbá és olcsóbbá teszi magát az építészetet, miközben a bonyolultabb, kockázatosabb és drágább jelentést még is képes lesz megközelíteni.
Úgy nézzék tehát Hölgyeim és Uraim ezt a kiállítást, mint ami arról ad hírt első sorban, hogy; „A jelenben (ma éppen) egy nagyon fontos kulturális/civilizációs paradigmaváltás idejét éljük.” Mert; „A gravitáció kiiktatása a művészet/építészet determinációinak közegéből nem veszteség, hanem a kifejező erő újabb lehetőségeit nyitja meg.”
Hölgyeim és Uraim!
Kérem tekintsék meg a kiállítást
Sólymos Sándor
