Kapitány András (nem) építészete

Szegő György:

Kapitány András (nem) építészete
Avagy a (non) architecture

Az Óbudai Társaskör Galériában látott tárlaton, Kapitány nem-festőként jelentkezik. De a 90-es években festő-, majd intermédia szakon végzett a képzőn. Az építészet érdekli. Amikor azt a műfaji megjelölést használja: non standard architecture, elhatárolódik az építészettől, talán, mert a szó számára nem elég pontosan fedi az architektúra-fogalom jelentését.
Később építészetnek tudja a matematikus-geométer-grafikus Maurits Cornelis Escher „lehetetlen házait”, a Belvedert (1958) és a Vízesést (1961). Amikor ’95-ban a neves Kas Oosterhuis-Ilona Lénárt építészpáros work-shopját tartja Budapesten (Working Space II), Kapitány András módszeresen nekilát megfejteni az Escher-titkot. A grafikus R. Penrose-nak a British Journal of Psychology egy 1958-as cikke alapján kezdett érzékcsalást felhasználó sorozatába. Nevezetesen, a szemünk és az ábrázolt tárgy közötti távolság interpretációjának relatív, bizonytalan valószínűségű lehetetlen-építészetét kezdi tagadás-tartalmú rajzaival magyarázni. Lényegében, egy virtuális jelenséggel foglalkozik, amelyhez hasonlóan „épített” struktúra / jelenség ma computerrel számtalan mennyiségben és furfanggal generálható. Olyan evolúciós jelenségről van szó, mint amit a 20. század elejétől hiába szeretne bizonyítani a genetika. A bécsi Paul Kammerer zoológus foglalkozik először az Alytes obstrectricans hüllő evolúciós célú végtag-módosításával. Majd a szemnélküli barlangi vakgőte (Proteus) látóvá tételével igazolná Lamarcknak a szülőtől közvetlen öröklés teóriáját, C. R. Darwin véletlen mutációra alapozott (matematikailag labilis) evolúció-elméletével szemben. De nem hisznek neki, sőt, a londoni W. Bateson 1913-tól tudományos boszorkányüldözést indít Kammerer ellen. (l.: Arthur Koestler: A dajkabéka esete. 1971, magyarul: 2005). Közép-Európából nehezebb elfogadtatni valami innovatívat.
2003-ban Kapitány kiadja addigi „kutatásainak” 1-es számú katalógusát, amelyben a „parazita / animations” ’93 utáni, párhuzamosan modellezett és festett projektjeit összegzi. E munkában az építészetben jártas néző felfedezi a Cecil Balmond konstrukció-kutatásaival paralell törekvést. Balmond a világ egyik vezető konstruktőre, aki a világsztár Alvaro Siza, Toyo Ito, Rem Koolhaas, Daniel Libeskind vagy Shigeru Ban építészek sikeres tervezőtársa. Balmond 2002-ben alapítja az Arup nemzetközi mérnökcég Advanced Geometry Unit-részlegét, 2005-ben pedig egy Non-lineáris Kutató Intézetet hoz létre az Upenn Egyetemen, Philadelphiában. A konkrét idomok geometriája helyett a sarokpontok elmozdulásával / animálásával dolgozik – lényegében úgy, mint Kapitány András. (Balmondnak az idén a Koppenhága melletti Louisiana Múzeumban volt kiállítása (06. 22.-11. 04, l.: Bugya Brigitta cikkét a MÉ 2007/6-os Utóiratában). EL néven, hasonló szellemű interdiszciplináris privát-kutatóintézetet alapított 1958-ban Frei Otto. Biológusokkal és filozófusokkal gondolták el a jövő membrán-építészetét, mely később német állami kutatóprojektként is működött (1984-1995 közt): SFB Natürliche Konstruktionen néven, megépült, könnyűszerkezetes- és ÖKO-házak, meglehetősen sikeres kísérleti eredményeivel. Visszagazolva a „minden mindennel összefügg”, sokáig okkult, újabban a Budapest Collgium gondolkodásmodelljeként László Ervin által megfogalmazott jelszavát. Nem csoda, Kapitány az utóbbiban is bemutatkozhatott. És remélem, csak véletlen, hogy pl. a Velencei Biennálék valamelyikén: pedig nem). A 2006-os monumentális vásznakból az Ernst Múzeumban rendezett non standard architectur c. mustra Kapitányt egyszerre festőként és építészként is prezentálja.
A „c:/kapi8/building as sculpture…” c. ugyancsak 2006-ban kiadott, 3-as számú katalógusban folytatódik a régi, még Eschertől indított szál, de ezúttal egy konkrét tér, a Szépművészeti Múzeum Reneszánsz udvara a modell. Az a tér, amelynek képei hol lehetetlen házként animálják egymásba mutációikat, hol az épületelemek árnyékai veszik át a konstrukció funkcióját, hol pedig a keleti gondolkodás „kifordított térértelmezése a képi analízis tárgya. A nézőpontok és zoomolások, a széteső képernyős felbontás, a fotós raszterpontok szemcséi, mind valós építészeti dimenzióval játszó kellékek. Majd igazi építészeti munkák jönnek: egy konkrét lakótelep szürkeségét megbontó terv (Lego City, 2006), ill. Váci út-Róbert K. krt. sarkára kiírt urbanisztikai koncepciópályázat látványterve következik (Blue Gate, 2006. Rajk Lászlóval, Novák Zsuzsyval). Egy költői ihletésű autópálya-hídterv, a „Tiszakötő” (1998). És megannyi 3D-animation, nyomat, imponáló számú / egzaktságú olaj-vászon festmény. A jövőre 100 éves velencei pavilon matematikailag lehetséges / lehetetlen kihívás lehetne…
A véletlenek generálódásának képzőművészettel, építészettel összefonódó kísérletsorozatát a „c:/kapi8/icon contra icon/keyframes” című, 2-es számú katalógus tartalmazza. Ennek vezérmotívumát a Piero della Francesca Krisztus ostorozása c. festményének modellezése adta.(Szemtanúk című sorozata 1997). Kapitány ezúttal a „képben élő” figurák szemszögeit rekonstruálta / animálta. Egyrészt – a vetett árnyékok analízisénél – kiderült, amit a műelemzők eddig nem vettek észre, hogy az egyik fényforrás Krisztus glóriájából árad. Ez több mint a megvilágítás profán kérdése… Másrészt Kapitány e műve a ’92-es Ars Electronica szellemében az Otto E. Rösslerhez fűződő – a megfigyelés és a reprezentáció hierarchiáját újraíró – endofizikával dolgozott, berobbant a nemzetközi szcénába. Kollár József katalógusban megjelent elemzése szerint a computer glóriájának fényét a festő összeveti az isteni külső megfigyelő virtuális valóságával. „A rendszeren belül választható nézőpontok, valamint a világot kívülről tükröző téren és időn kívül elfoglalt perspektíva helyett, az evolúciós szemlélet a Természetanya szemszögéből meséli el újra a szépről, jóról, igazról korábban számtalanszor elmondott történetet az evolúciós rendszer Gödel-i tükre az internacionális hozzáállást, a mérnöki tervezés során sikeresen felhasználó embert és az általa használt szimbólumrendszert”– írja Kollár. A legutóbbi kiállításán, az Óbudai Társaskörben a pince boltozata szinte a „görbült tér”, a kis látványtervek a Nagy mű kvázi-dokumentumai, míg a rúdelemekből épült – a gumi csomópontok „roskadásával” a gravitációt is a formaalkotó erőként felhasználó, „hibából” építkező – modellje: aktuális építészet. Lehetne. A Budapest Kollégium Morf kiállítása (1999) „tudományos siker”: a húrelmélet matematikai értelemben nem bizonyított téziseit igazoló Kapitány hipotézis-modellek magukért beszélnek: elmondanak valamit, aminek egzakt leírásához minimum 11 dimenzióra volna szükség, de amelyhez neki egy 25 darabos pálcika-készlet mozgósítása-animálása is elegendő. Ráadásul a csomópontokból induló hártyák – „parazita felületek” – növesztése ismét csak olyan kísérlet, mellyel Kapitány a kortárs építészet up-to-date irányait találja telibe. Véletlenül?
A kérdés megválaszolásakor ismét az evolúció-elmélet standard vitájához jutottunk: anno a nemzetközi tudós elit, Bateson vezetésével hamisítványnak minősíti a Kammerer-kutatást. Analógia van itt, valahogy Kapitány (non) standard építészete sem képes átlépni az intézményes műfaji határokat. Ebben az értelmezésben az Óbudai Társaskör falára / boltívébe vetített virtuális építészetet nem az elmélet görbült tere veszi körül, inkább a (nem) befogadás görbe tükre.