Ha, 1:2000 léptékben kezdjük el vizsgálni a nyugati civilizáció építészettörténetét, hamar rájövünk, hogy nem szól másról, mint a homlokzatról. A homlokzaton elhelyezkedő lyukakról, a köztük lévő viszonyról, a lyukak számáról, arányairól és a körülötte levő díszítésekről vagy annak hiányáról. Nem is olyan bonyolult ez, ha arra gondolunk, hogy ezekkel a kisszámú variációkkal évszázadokon át ellehetett bíbelődni. Ha ezen a szemléleten a „szakma” nem szándékszik változtatni – márpedig nagyon úgy tűnik – akkor e nemes feladatra akár a pékeket is átképezhetjük. De mint tudjuk, a dolog nem ilyen egyszerű. Az építészek ugyanis ragaszkodnak a már megszerzett kiváltságukhoz, és nem kínálják fel tálcán a lehetőséget, annak a bizonyos péknek. Miért ez a nagy buzgalom? Ha ebbe a „buzgalomba” fektetett energia töredékét továbbképzésre, ismereteik gyarapítására, látószögük kiszélesítésére fordítanák „egyesek”, az mindannyiunk számára érzékelhető változást okozhatna a városaink, tereink, házaink arculatán. Az Építészet hónapja keretében Bán Ferenc egyik előadáson (Miért nem megy? – 2007. október 19.) kifejtette, hogy szerinte ők maguk, az idősebb nemzedék a gátja a szakma fejlődésének, hiszen ez a generáció rendelkezik építészeti irodákkal, tölt be olyan pozíciókat, mely meghatározza évtizedekre az „irányt”.
De jó lenne nekünk, ha ez csak és kizárólag az építészetre lenne ez igaz! Bevallom, egy kis rosszmájúságtól vezérelve állítottam párhuzamba az építészeket a pékek kreativitásával, de ha jobban belegondolunk, a pékek bármikor zsírpapírra vethetnék az évszázados formaviláguk jellegzetes motívumait, amiben van kerek, hosszúkás, lapos, paraszt, bécsi vagy éppen francia típus. Bárki kipróbálhatja, meggyőződésem, hogy rosszabb nem sülhet ki, mint a Flórián téri Faluházból. A szalagházról tudni kell, hogy Közép-Európa leghosszabb épülete (380 m), melyben több mint 3400-an laknak – a lakók száma magyarázatul szolgál az épület nevére. Ezen adatok ismeretében rögtön hozzá kell tennem, hogy ez már annyira rossz, hogy jó. Tulajdonképpen tiszteletet érdemel, mivel nem elégszik meg a középszerűséggel, hanem határozott mozdulatot tett „valamelyik” irányba. Ezen már csak Zalotay Elemér képes túllőni a híressé vált szalagházával, mely „a Duna vonalát kísérte volna négy kilométer hosszúságban, lábakra állítva az erdős tájban, hogy a lineáris infrastruktúra felett a lakók csak a természetet lássák az ablakukból kitekintve…” (Gerle János: Ház-simogató. Régi-Új Magyar Építőművészet, 2003/2.)
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, hogy érthető legyen mindaz, amit a későbbiekben mutatni és mondani szeretnék. Amikor az előadásra készülve képeket kezdtem gyűjteni a faluházról kiderült, hogy nem rendelkezem olyan fotókkal, amelyek dokumentumszerűen mutatják be az épületet, pedig évek óta fotózom esőben, hóban, ködben és napsütésben egyaránt. Mind kiderült, csak azokat a fotókat tartottam meg, melyek képesek a látványt elviselhető formában ábrázolni, ehhez kellett némi köd, zápor, hóvihar és rengeteg számítógépes trükk. Mivel a telekáraink nem olyan borsosak, mint Manhattenben vagy a fejlett nyugati országok fővárosaiban, mi még megengedhetjük magunknak a Zalotay-féle vízszintes terjeszkedést. De meddig? –teszik fel a kérdést azok – érdekektől, lobbiktól eltekintve –, akik a Halászbástyáról tekintenek a városra. Tény, hogy egy igen lapos város-panoráma tárul elénk, amit nagy ritkán egy-egy kisebb torony vagy kupola próbál színesebbé varázsolni, kisebb-nagyobb sikerrel. Évek óta folyik a vita arról, hogy kell-e Budapestnek magas ház vagy netán felhőkarcoló, és ha igen, az hol és mennyi legyen. Az eddig elért eredmények vagy eredménytelenségek azt mutatják, hogy az ellenzők „érdekképviselete” az erősebb, hiszen az Árpád híd pesti hídfőjénél megépült torzó azért olyan, amilyen, mert nem lehetett az, ami szeretett volna lenni. Ismerve a háttérben zajló vitákat, borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi lesz belőle. Mivel kénytelen vagyok a környéken tölteni napjaim jelentős részét, módomban állt megfigyelni, hogyan változik nap nap után az építkezés menete, és próbáltam elképzelni, hogy milyen hatása lehet a látványnak az Árpád hídon közlekedőkre. Párhuzamosan kezdték el az építkezést a Róbert Károly körút mindkét oldalán, és mint kiderült, nem lesz felhőkarcoló s még magas ház sem. Az én elképzelésem szerint ebben a helyzetben az építész, megpróbálja menteni a még menthetőt, és mindent elkövet, hogy épületét ne illessék majd olyan jelzővel, mint Óriástörpe. Hónapok óta részese voltam már ennek a „egyoldalú szellemi játéknak” amikor megpróbáltam saját megoldást találni a kialakult helyzetre. Az épület körül zajló viták, a magassági korlát, és a már elkezdett alaprajzot összevetettem a felhőkarcolók, magas házak arányrendszerével. Ekkor, kiderült számomra, hogy csak akkor menekülhet meg az épület a gúnyos jelzők áradataitól, ha a két épületet a Róbert Károly körút fölött összekötjük. Mást nem tehettem, drukkoltam, hogy az épület ne váljon nevetség tárgyává, már csak azért sem, mert erre a városrészre igen csak ráférne egy jó városrendezési koncepció. Köztudott, hogy szűkében vagyunk olyan elméknek, akikről majd érdemes lesz az itt épülő utcákat elnevezni, ezért, már meg sem lepődöm azokon a döntéseken, amiket-e terület „rendezésével” kapcsolatban tapasztalok. Japán nagy városaiban a jelentős épületek élettartama ma már öt-tíz év, ellentétben, az európai kultúrában megszokott több száz évvel szemben. Mint látjuk, ez a tendencia Európában egyre nagyobb teret nyer, és elmondható, hogy a szele már hazánkat is elérte a Vörösmarty téren. Ha ez felgyorsul, talán nem kell, hogy sokáig szemtanúi legyünk tehetségtelen városrendezőink buta döntéseinek. Ellentétben a japán gazdasággal, a magyar gazdaság még nem engedheti meg magának városrészei ilyen ütemű lecserélését, ezért is lenne szükség olyan döntésekre, melyek kizárólag a város érdekeit követik.
Erről a témáról folytattam beszélgetést számos, általam igen tisztelt személyekkel, mígnem a Köztigon Építészeti Iroda vezetője, Rajk László felajánlotta, hogy induljunk közösen azon a pályázaton, amire az irodája meghívást kapott, mégpedig azzal a kapumotívummal, ami oly régóta foglalkoztat engem, és amiben testet ölthet Az épület mint szobor – szobor mint épület koncepcióm.
Véletlen egybeesés csupán, hogy 2006-ban az építész szakma és a Főváros Városképvédelmi Bizottságával közösen kiírt pályázat helyszíne mindössze pár száz méterre volt az Óriástörpétől, és a területet, fővárosi szintű központi helyként, városközpontként jelölték meg, ezáltal különleges építészeti környezet kialakítására nyílt (nyílhatna) lehetőség.
2006-ban a Köztigon Építészeti Irodával (Rajk László, Novák Zsuzsy építészek, Kapitány András képzőművész) közösen benyújtott tervben, Rajk László a következő képen foglalta össze a kapu motívum történetét és jelentőségét.
„Design critéria
A kapu az építészet kezdetei óta épített környezetünk egyik legfontosabb eleme. Megformálása, kialakítása szinte mindig korának szimbólumává vált, gondoljunk csak Stonehege, az Istar-kapu, Mükéne vagy akár a Barbakánok építményeire.
A városok nyílttá válásával a kapu szerepe szimbolikussá válik, de épületek, birtokok bejárataként, vagy akár önálló urbanisztikai elemként tovább él. Töretlen fontossága a XX. század modernista építészetében kezd elhalványulni. Az urbanisztikai kontextusban a kapu szerepét átveszik a városi jelek (landmark), és megkezdődik a magas házak és felhőkarcolók korszaka.
A XX. század végével megfigyelhető a kapu-szimbólum újraéledése. Párizsban Otto von Spreckelsen tervei alapján a Grande Arche, Peter Eisenmann berlini, kaput formáló Max Reinhardt Haus pályázatának terve nagy feltűnést kelt, s napjainkban befejezés előtt áll a Herzog és de Meuron építész páros TV-székházának építése Sanghajban.
Tervünk ehhez a vonulathoz kapcsolódóan fogalmazza újra a kapu gondolatát, Budapest XXI. századi kontextusában, a Váci út és Róbert Károly körút csomópontjában folyamatosan kialakuló városrészközpont térfalainak városépítészeti kialakítására.
A Kapu kialakítása
A kaput formáló épület a Váci út és Róbert Károly körút kereszteződésében átlósan helyezkedik, 90 m-es fesztávval, 50 méterrel az út felett, 90 m-es teljes magassággal. Egyik alátámasztását a Váci út keleti oldalán lévő üres telken, a másikat pedig a jelenlegi buszpályaudvar telkén alakítottuk ki. A keleti alátámasztáshoz egy alacsonyabb elem kapcsolódik, melyet úgy formáltunk, mintha a Kapu keleti lába a földből törne elő. A másik alátámasztó épületelemet viszont úgy alakítottuk ki, mintha az a földbe fúródna bele. A Kapu ütötte „kráter” (alsó szintje az utca szintjéhez képest -16 m) oldalában a kapuhoz kapcsolódó funkciókat helyeztünk el. Az épület funkcionális tagolásának kialakításakor azt vettük figyelembe, hogy a mostani József Attila Színház telkének felszabadításával azon a telken, illetve a szomszédos telken újabb magas ház helyezhető el...(Rajk László)”
2007 októberében újabb ötletpályázat látott napvilágot, melyet az AL Holding zRt. és a XIII. kerületi Önkormányzattal közösen hirdettek meg, ugyan arra a helyre, ahol az előző pályázatunkban szereplő Kapu dél-nyugati lába a földbe tört.
A tervpályázat tárgyát képezte a „XIII. kerület, Váci út és Róbert Károly körút forgalmas kereszteződésének – az Angyalföld Városközpontnak – délnyugati csuklóponti területén iroda- és kereskedelmi épületegyüttes építészeti megfogalmazása és tervezése oly módon, hogy a tömegükben, magasságukban, látványukban és funkcionálisan is városképileg meghatározó épületek – mint új központképző elemek – feleljenek meg egy dinamikusan fejlődő, emelkedő presztízsű, de egyelőre a befejezetlenség érzetét keltő városközpont állította minőségi kritériumoknak.”
Az előző pályázati munkánk „kudarcát” kissé feledve naivan azt gondolván, hogy most már biztos történni fog valami pozitív, ha ennyi pénzt áldoznak az ötletek begyűjtésére. Hónapokig tartó tervezésbe kezdtem, kerestem azokat a formákat melyek szervesen kapcsolódnak a már meglévő Kapumotívumhoz, és részét képezi (képezheti) annak a kompozíciónak, amit később az Árpád hídon át egészen a Flórián térig szeretnék kiterjeszteni.
A pályázaton Szegő György építésszel közösen indultunk, elmondása szerint csak azért vett részt, mert sikerült olyan megoldást találnom, ami választ ad arra, hogy „milyen lehetne egy városépítészeti léptékű óriásplasztika” ennek koncepciót a következő képen foglalta össze.
„Tervezési koncepció:
Nevezzük korunk városfejlődését a high-tech, a globalizáció termékének, avagy Paul Virilio kritikus hangján a hadtáp logisztika dromológiájának, sebességbálványának, tény, hogy a városi élet legjelentősebb, centrális szelete sem kötődik többé kizárólagosan a fórumokhoz és a tradicionális sztoikus-filozófus ideálhoz. Nem központi figura abban a sétáló, egymással érintkező, tevékenységében és ettől függetlenül is itt elidőző, szemlélődő városi polgár. Így a városképnek sem kizárólagos meghatározója többé a gyalogos szemszöge. A többsávos főútvonalakon gépkocsival robogó – vagy araszoló, és így mégiscsak a szemlélődésre kárhoztatott – autós számára új, szélesebb panorámák, hosszabb vue-k nyíltak. Most elemzett esetünkben: a Váci út és a felüljáró, a Róbert Károly Körút és az Árpád-híd. Nem is beszélve a repülőgépről kínálkozó új városképekről, különös tekintettel arra, hogy e csomóponttól alig két-három kilométerre északra halad Ferihegyről nyugatra a polgári légi közlekedés légifolyosója. A TB székház vagy a Rendőrség egyik szemszögből sem látszik magasépületnek. A kék hengerfelület az Árpádhídról autózva perspektivikus látszatként szinte végig a panelházak párkánymagassága alatt mutatkozik. Ellenben szerte a világban a vertikális építészeti elemek számos város új szimbólumaivá, jól felismerhető sziluettekké, a légifotó segítségével: egyéni karakterű szoboróriássá lettek.
A horizontalitás hagyományáról: az elmúlt kelet-európai rendszerek központosított politikája és annak városrendezési gyakorlata természetesen összefonódott. A horizontalitás látszat-mellérendelő térbeli viszonyai között a moszkvai, varsói vagy bukaresti „Lomonoszov-tornyok” valójában a viszonylagos vertikalitásban is megragadható ideológiai üzenet kompozíciós elemei voltak. Tudatosan különböztek a modernek által felfedezett és kedvelt valódi keleti térszemlélet átmeneti, vagy harmadik tértípusától. Nagyon jól folytatták e városi tömegek és terek a tradicionális nyugati térszemlélet hierarchikus, szeparáló gyakorlatát. A horizontalitásban látszólag mutatkozó városhatárhiány, nem a természetbe átfolyó keleti tértípus erényeit hordozta, hanem a közterületek gazdátlanságában, ténylegesen a gaz felverte fél-külterületekben realizálódott. Persze a horizontalitásban szerepe volt a lift nélkül engedélyezhető szintszámok gazdasági-technológiai nyomárának, a „cs” szemléletnek is.
Ugyanakkor az épületgépészet-mentes lapos világ kétségtelenül összekapcsolódott a gyalogos léptékkel. Ebben a miliőben már az életnagyságú vagy ahhoz közeli arányú, talapzattal is megemelt figurális köztéri szobrászat is vertikális hangsúlyt jelenthetett. A köztereken a 19. században a várost létrehozó polgári kultúra folyamatossága lehetővé tette a szoborplasztikák végleges, azaz örökkévalónak gondolt kompozícióit. A 20. század felgyorsult társadalmi változásai gyakran bizonyították – okkal vagy jogtalanul – a köztéri szobor eldobható. Szokták robbantani, fűrészelni, kitelepíteni is. A Hősök tere királygalériáját már 1919-ben kitakarták, majd többször is cserélődtek a történelmi személyiségek. Az új sebességeszmény, az autó és a repülőgép szemszögei, az építési technológiák egyre merészebb lehetőségei között véleményem szerint a város léptékű épületkompozíciók részben átveszik azt az esztétikai funkciót, amit egykor a szobor a köztereken betöltött. Az egyenletesen fejlődő nyugati világban ez a nonfiguratív szobrászat, például Calder konstrukciói vagy a Tschumi-féle La Villette-korállok épületplasztikái több évtizedes folyamat eredményeként futottak bele az Eisenman- Gehry-Liebeskind, Zaha Hadid-féle stb. nonfiguratív toronyház-szobrászatba, Cecil Balmond vagy Calatrava-konstrukciókba. Az építészet bálványtalanítása csak jelszó, valóban nonfiguratív, mégis könnyen értelmezhető plasztikai jelek születnek világszerte.
A nyugati kultúrában ezt a léptékváltást a képzőművészet százéves bálványtalanító folyamata vezette be. A minőségi és a mennyiségi váltás nem egyszerre tört be, mint nálunk vagy a fejlődő világ nagyvárosaiba: ez az új léptékű/jelentésű építészet ugrásszerűen jött be. Még Frankfurtba is, mert ott a háborús pusztulás teremtett helyet a tornyoknak…(Szegő György)”
Mindig nagy kihívást jelentett a várost elválasztó folyó két partjának összekötése.
Számtalan megoldandó „problémát” vetnek fel az ideát/odaát, lent/fent, múlt/jövő ellentétpárok. Mivel ez a nagyméretű városrendezés nem megrendelés alapján történik, ezáltal a művészi szabadság, nagyobb jelentőséggel bír, hiszen csak saját magam ízlésvilágának tartozom elszámolni.
Kapitány András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése