2008. november 22., szombat

"KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK"


"KEREKASZTAL BESZÉLGETÉSEK"

A múlt század végén, e század elején, amikor már a fényképezőgép könnyen hozzáférhetővé vált, különböző műtermekben fölhasználták többek között azt az egyszerű trükköt, hogy önmagukat egy fényképen többször is megjelenítsék, derékszögbe állított tükrök segítségével, azt a hatást keltve, hogy ugyanaz a személy egy asztalnál ülve többször jelenik meg.
A fényképeket egy bizonyos távolságból figyeljük és a látómezőnknek csak egy kis részét, töltik ki. A virtuális valóság eszközével nézett látvány a teljes látómezőnket igénybe veszi, ott benne vagyunk a képben. Az emberiség nagy álma vált valóra azáltal, hogy beléphetett a kép terébe. A virtuális valóság korlátlan lehetőségeket kínál az előre gyártott világok megismeréséhez.
A számítógép anyagtalan világában olyan képeket hozhatunk létre, amelyek megkérdőjelezik saját létüket, és fotó realisztikus hűséggel tárják elénk a lehetetlent. A néző abszurd látvánnyal szembesül, aki egyszerre védtelen és józan ítélőképességétől megfosztottnak érezheti magát és arra kényszerül, hogy megkérdőjelezze érzékelésének hitelét.
A számítógép segítségével én is elkészítettem egy hasonló képet, azzal a különbséggel, hogy a figura különböző pozícióban van megörökítve, de magán viseli a múlt század végi hangulatot. Ez a lehetetlen állapot késztetett arra, hogy elkészítsek egy kerek asztal beszélgetést szimuláló videó installációt. A téma a virtuális valóság, melynek szövegét egy interjúból ragadtam ki, ahol Vilém Flusser-t faggatta Peternák Miklós többek között a virtuális valóságról.
Itt a valóságos tér keveredik egy lehetetlen helyzettel, ugyanis az asztal körül ugyanaz a figura négyszer jelenik meg, de úgy társalognak egymással, mintha különböző emberek volnának. Mintha nem lennének hajlandóak elárulni kilétüket és ezt az arcot csak álarcként, viselnék. Az, hogy az ember elszabadulhat testétől és érzéseivel egy más világban lehet, az egy olyan viszonyt hozhat létre saját testével kapcsolatban, ami meglepő eddigi tapasztalatainkhoz képest. Ugyanúgy, ahogy azoknak az embereknek is megváltozott saját testükhöz való viszonyuk, akiket a technika segítségével próbáltak alkalmassá tenni a mindennapi életre. Ezeknek az embereknek egy újfajta esztétikájuk is kialakult, ami csak rájuk jellemző, és ami elég különös esztétika. Egy olyan esztétika jelent meg, amit funkcionális esztétikának lehetne nevezni, hiszen a műkezet viselő számára nem az a fontos, hogy szép-e, hanem az, hogy hasznos. Ez egy teljesen szokatlan gondolkodásmód az emberi testről. A virtuális valóságban ugyanez a gondolkodás alakulhat ki az ember saját biológiai felépítésével kapcsolatban, de nemcsak itt, hiszen ezek visszaköszönnek minden technikai képről.

Nincsenek megjegyzések: