A TÖMEGTERMELÉS ÉS AZ ÚRI SZABÓ

Rajk László:

A TÖMEGTERMELÉS ÉS AZ ÚRI SZABÓ

Interaktivitás: az építészet és a festészet új paradigmája
Kapitány András festményei kapcsán

A tömegtermelés, a sorozatgyártás és az előregyártás, másrészről pedig az egyediség, az individualitás, a személyre szabottság mindig ellentétei voltak egymásnak. Nem csak ellentétei egymásnak, hanem két külön világ termékei is. Mivel egy festő munkái csalják ki belőlem az elmélkedést, úgy is mondhattam volna, Mona Lisa az egyik oldalon, a másikon pedig Warhol Marylin Monroe-ja. Az első a kézműves alapokon nyugvó tökéletes képmás jelképe, Warhol portréja pedig kísérlet a sorozatgyártott művészi tömegtermék előállítására. A kísérlet sikerült és azóta a festészet (és a művészet maga) elválaszthatatlan a tömegesen előállított, ám mégis személyre szóló tárgyak szeriális világától.
Az interaktivitás iránti igény alapjaiban változtat meg mindenfajta művészi folyamatot, a számítógépes építészeti tervrajztól az ecsetig. Mégpedig oly módon, hogy a művész mindinkább a személyes igényeket elégíti ki, vagyis a megrendelőt, mint egyéniséget, mint individuumot tételezi, így megszabadítja önmaga gyámkodásától, mondhatni önmagától. Az interaktivitás mint alapelv győzelme a jövőben azt eredményezi, hogy a megrendelő – az egyén, az individum, az újkori buherátor – saját ízlése és igényei szerint vezényli a művészt. (Nem állítok külön-külön kategóriát a haszonelvű illetve az esztétikainak tekinthető személyes igényeknek.) Lehetséges, hogy ezáltal a művész mint hivatás megszűnik, és helyébe egy, a pszichoanalitikus és a technológus tudásának valamilyen furcsa keverékén alapuló képzettséggel rendelkező szakember lép. Az viszont bizonyos, hogy egy ilyen új, az interaktivitáson alapuló viszonyrendszer kiépülésének már ma minden tudományos és technikai feltétele teljesült, nem is beszélve arról az egyre növekvő igényről, hogy magunk alakíthassuk – személyre szólóan – saját világunkat.

A VÁGYAK
Valami végtelen melegség áraszt el bárkit, amikor belép egy középkori házba, felmegy egy lépcsősoron, melynek lépcsőfokai homorúra használódtak, majd átlépi a szintén homorúra koptatott küszöböt. Furcsa érzelgősségünket elsősorban a (rég)múlt különös, néha túlhajtott tisztelete motiválja. Az elérzékenyülésnek, az otthonosságnak azonban van egy másik nagyon fontos forrása is. Ez pedig a házak, a városok, a környezet hosszú használat alatt létrejött perszonifikációja. (A továbbiakban a perszonifikáció szót nem az emberi alakban való megjelenítés megnevezéseként használom, hanem azt a folyamatot jelölöm, amikor valaki vagy valakik környezetüket saját arculatukra formálják.) A varázslat különösen akkor teljes, ha a használat, az interakción alapuló perszonifikáció valamilyen ismert alkotóhoz köthető. A ház, a város általuk képzeletünkben felértékelődik.
A bizonyítás érdekében, hogy környezetünk és saját magunk interakciója mennyire át meg átszövi életünket, kezdjük a legegyszerűbb példákkal: Széken az úgynevezett népi bútorok legtöbbje manapság már gyári termék, még csak nem is a helyi asztalos készítette őket. Attól nyerik el végső formájukat, hogy először átfestik, majd mintákat festenek rájuk. Épp úgy cselekszenek, mint Picasso késői korszakában, amikor a sorozatgyártott agyagedényeket festette át, formálta át saját arculatára.
A belső késztetés generálta perszonifikáció legdinamikusabban változó területei a vizuális művészetek (ja, és a DJ). Nem csak a legdinamikusabbak, hanem a legszélesebb skálájúak is. Duchampnak még csak bajuszt kellett festenie Mona Lisára, hogy magáévá tegye, Bálint Endre montázsaihoz vagdosott, Jeff Koons már egyenesen kisajátít. Az építész egyszerűen lop: elemeket bont ki majd beépít az újba, eklektikától a sztálin barokkon át, újkori posztmoderntől a dekonstruktivistáig. Kapitány András meg beépít. Piero della Francesca-t, da Vincit, El Lissitzky-t, Bachmant, Eschert, legutóbb Rajkot.
Akármennyire is belső késztetés vezet erre, tudnunk kell, hogy a módszer, amivel mindannyian dolgozunk, az úgy nevezett ready-made.

(Kapitány András: Error)

A mintakövetés tisztán hagyományokra épülő kategóriájának vizsgálata visz a legközelebb annak megértéséhez, hogy milyen erős lehet az a belső késztetés, amely saját környezetünk gyökeres átformálásához vezet. Ez a belső kényszer olyan erős, hogy ilyenkor azt is vállaljuk, hogy fizikai értelemben is magunk teremtjük, építjük, valósítjuk meg saját kis univerzumunkat. Így lesz a festőből építész. Aki erre az útra lép, az könnyen megkaphatja a (szent) őrült címkét, s biztos lehet benne, hogy egyedül marad. Igazi Don Quijote-i harc. Nevezhetjük térben és időben való elvágyódásnak, vagy álomvilágnak, de ha jól körülnézünk, rájöhetünk, nem mi vagyunk az egyetlenek, kiben ilyen típusú vágy él. Környezetünk perszonifikációját úgy is leírhatjuk, hogy valami külső akarat ellen cselekszünk. Környezetünk átformálása iránti vágyainkat, összefoglalóan – az egyszerűség kedvéért – nevezzük szabadságvágynak.

(Kapitány András: LEGO város)

PRÓBÁLKOZÁSOK
Épített környezetünk általánostól eltérő, saját igényeink szerint való átformálását az interakció módszerével már többen megpróbálták. Voltak köztük ártatlanok-innocentek (az általuk létrehozott építészetet nevezzük építészek nélküli, spontán építészetnek), lázadók (a rendszerek ellen hatékonyan fellépő városi gerillák) és felismerők. Felismerők, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy valóságos párbeszéd jöjjön létre megrendelő és művész (tervező) között. Ők azok, akik nagyon korán felismerték a tömegtermeléshez és sorozatgyártáshoz kapcsolódó építészet súlyos hibáit, és azokat belülről próbálták kijavítani.
A felismerők stratégiájának két fő vonulatát tartom fontosnak. Az elsőbe azok a kísérletek tartoznak, amik segítségével az előregyártás, a tömegtermelés merevségét próbálták feloldani; a rendszerelvűség elfogadása mellett a struktúrát próbálták rugalmassá tenni. A másik csoport jellegzetesen a kommunikáció megjavítására épít, a megrendelő és tervező közötti párbeszéd hatékonyságának fokozását, valamint a megrendelőnek a tervezés kezdeti szakaszába való bevonását tűzte ki célul.
(Kapitány András: Épület, mint szobor/ Szobor mint épület)
A rendszerelméleti kutatások kezdete egybeesik a strukturalizmus 60-as évekbeli megjelenésével, ami a rendszerelméletek intellektuális hátterét és közegét biztosította. A kutatások nagyon szerteágazóak, a futószalagmunka humanizálásának célul való kitűzésétől kezdve vonatkozhattak anyagtani, technológiai, szervezéstudományi, logisztikai területekre is. A jelen tanulmány szempontjából a kutatások azon része az érdekes, melyek a különböző előregyártó rendszerek strukturális rugalmasságának megvalósítását segítik elő. A Gutenberg-féle fragmentálási elv tűnik a legkézenfekvőbb példának. (Ez a Dr. Párkányi Mihály építész-teoretikus alapkutatásaiból kölcsönzött princípium filozófiai, technológiai beágyazottsága rendkívül érdekes.) Gutenberg a könyvnyomtatás feltalálásával semmi mást nem tett, mint hogy kihasználta a betűírás struktúrájában rejlő lehetőségeket. Könnyen belátható, hogy az írott nyelv korlátozott számú, előre gyártott elemből (betűk) áll. Ezeknek az elemeknek adott strukturális rend szerinti egymás mellé rendezésével (szavak) és azok variációjával (mondat) bármilyen gondolatsor tömegtermékként (könyv) előállítható. Legyen az a Biblia, vagy Gargantau története. A Gutenberg-féle fragmentálási elvnek az a lényege, hogy egyes előre gyártott (ólombetű) elemeknek önmagukban nincs jelentése, vagyis nem határozzák meg önnön pozíciójukat, kapcsolódásukat, helyzetüket. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a variációik által leírható "megépíthető termékek" száma szinte végtelen. (Teljesen más megközelítésben ugyan, de a Gábor Dénes-féle hologram elv is hasonló logika alapján működik.)
Vasarely franciaországi programjaiban a művész által létrehozott (előre gyártott) díszítőelemek végső variációjának kialakításába biztosított a felhasználónak interaktív beleszólást. A kísérletek nem csak lakásbelsőket vagy lakótömböket érintettek, hanem urbanisztikai vonatkozásuk is volt. Természetesen ezen a területen is megjelentek az avantgárdok, akik ezt a kommunikáción alapuló interakciót is szűkösnek tekintették. Hundertwasser első közismert akciója is ezeket a kereteket feszegette. Kihajolt hatodik emeleti lakásának ablakán, és amíg a keze elért, kifestette a homlokzatot a saját ízlése szerint. (Később, már ismert művészként tervezett házainak homlokzati díszítése is olyan négyszögek egymás mellettiségéből állt, mint kezdeti proteszt munkájának felülete. Az első esetben az egyéni interakció eredménye egymagában áll a végtelen betonhomlokzat közepén, arra serkentve a ház lakóit, hogy a proteszt-művészhez hasonlóan cselekedjenek. A későbbi házainál a nagy művész már senkinek nem engedte meg, hogy ablakán kihajolva belerondítson művébe. Persze ma már a városi graffitit sem tekintjük az önkifejező, perszonifikáló interakció, (kvázi) művészeti termékének.)
Nem véletlen, hogy Vasarely (és a francia urbanista Yona Friedmann) kísérleteinek leggyakoribb terepe az építészet volt. Az interaktivitást kommunikációval elősegítő kísérletezők egy másik csoportja is arra törekedett, megtartva a tömegtermelési folyamatokat, hogy a megrendelő mindinkább saját arculatára formált lakásba költözhessen. (Ráadásul nem esztétikai, dekorációs értelemben, hanem a lakás fizikai valóját értve az átformálás tárgyaként.) Ez az elv természetesen magától értetődően teljesül egy családiház esetén (ld. úri szabó), de komoly fejtörést okozhat a tömegtermelés, sorozatgyártás esetén (lakótelep). Az igények minél pontosabb, minél korábban való felmérése kínálkozott megfelelő technikának. A tervező teamek kiegészültek szociológusokkal, pszichológusokkal, társadalomtudósokkal, antropológusokkal, költőkkel, írókkal, civilekkel. Ezzel tulajdonképp nem jött létre interakció, hiszen a megrendelők igényeinek minél pontosabb felmérése az előkészítő szakaszban történt. Ám ahhoz képest, hogy a komplex teamek létrejötte előtti időszakot a tervezők teljes egyeduralma jellemezte, ez is óriási haladás volt („kis lépés az emberiségnek, nagy lépés az embernek”). A mélyre hatoló kutatások tényleges eredménye annak felfedezése volt, hogy egyes közösségek (légyen az kommuna vagy több generációs életközösség) térigényei milyen gyorsan változnak. A közösségi lét nem véletlenül vált a tervező teamek központi problémájává, hiszen ebben az időben alakultak ki a civil szervezetek első példái.
A tervezők megtanulták, hogy a lakások, a házak és városok „beszélnek”, de nem önmagukért, még kevésbé a tervezőjükért, hanem leginkább tulajdonosukról mesélnek akár jót, akár rosszat. Szerencsére mind a lázadók, mind a merev rendszerek tarthatatlanságát felismerők munkája sosem lankadt.

(Kapitány András: FikaGRA)

Az úri szabó reinkarációja
Az úri szabó nem tér vissza. Az úri szabó jelképezte kiváltságok megszűnnek és helyükbe a sorozatban gyártott tömegtermelésnek olyan változata lép, mely lehetővé teszi ugyanakkor, hogy a folyamat minden egyes terméke perszonifikálódjon. Vagyis az úri szabó reinkarnációja az új típusú művész, aki ott sertepertél a futószalag végénél, készen arra, hogy felvegye az egyénre szabott rendeléseket és végrehajtsa azokat.
Az információs és technikai robbanás eredményeként az egyénre szabás eszközei mind szoftver, mind hardver formájában már léteznek. Sőt, a (tömeg)gyártási folyamatba is beavatkozhatunk, anélkül, hogy a termelésben zavar keletkezne. Vagyis, ha csak részleteiben is, de megvalósult az interakciónak az a fajtája, melynek következményeként a sorozatban gyártott tömegtermék bizonyos fokú perszonifikáció által nyeri el végső formáját.
A rendelkezésre álló tudományos és technikai tudásunk ugyan szépen fejlődött, de a valóságos interakcióhoz az építészet nem közeledett. Sőt, bizonyos fokig a számítógépes CAD-alapú technikák megjelenésével a tervezés még jobban elidegenedett tényleges felhasználójától. Ez már annál is érdekesebb, mert maga a számítógépes forradalom tette lehetővé az egyre hatékonyabb interakciók megvalósítását. Kérdés az, hogy a jövőbeni megrendelő megelégszik-e a ready made-ként előállított (építészeti) tömegtermék választékának bővülésével. Megelégszik-e azzal, hogy a tervezőt továbbra is épített környezetének alkotójaként tisztelje, vagy helyébe akar lépni?
(Kapitány András: Alaprajz nélküli építészet)
A közelmúlt folyamatainak vázlatos ismertetésével azt próbáltam bizonyítani, hogy az építészetben, az interakció útján megvalósítható perszonifikáció igénye mindig is jelen volt. (A perszonifikációt csak azért emeltem ki az interakció céljainak hosszú sorából, hogy ezzel annak szükségességét alátámasszam.) Ellenérvként felhozhatjuk, hogy olyan mennyiségű tudás halmozódott fel az építészeti tervezésben, hogy annak birtokába csak valamilyen speciális képzés során juthatunk, vagyis a tervezők mindig is megkerülhetetlenek és kihagyhatatlanok lesznek. Ennek az érvelésnek ellent mond, hogy az egyes tervezők tudása az elmúlt évtized alatt nem növekedett, hanem gyökeresen átalakult a CAD-alapú tervezés miatt. A számítógépes tervezés nem valamilyen új, megtanulandó tudást hozott a tervezésbe, hanem a meglévőt strukturálta át.

(Kapitány András-Novák Zsuzsy-Rajk László: Kék kapu)

Néhány évtizeddel ezelőtt senki nem merte gondolni, hogy a számítógépes forradalmat követi egy másik forradalom, amikor a számítógép egyszerre csak személyi számítógéppé változik. Többé nem a használónak kell megtanulnia számítógépül, hanem a komputerek fejlesztése indul el egy olyan úton, mely egyre inkább a tényleges perszonifikáció irányába mutatott. A komputer használójának nem előről kezdve, valami merőben újat kellett megtanulnia, hanem meglévő tudását kellet átstrukturálnia.
Meggyőződésem, hogy az építészet is hasonló irányba indult el. Hozzáteszem, hogy az építészeti valós interakciók lehetőségének megteremtői vélhetőleg nem építészek lesznek. Ha a feltételezésem igaznak bizonyul, akkor ebből az is logikusan következik, hogy e lehetőségek kiaknázói sem feltétlenül építészek. Talán majd lázadóknak tekintik őket, csakúgy, mint a már bizonyos fokig perszonifikált számítógépes rendszerek gerilláit is. A digitális világ rebelliseit is lehet romantikával vádolni, gondolok itt a programok ingyenes letölthetőségére, a szerzői jogok tagadására. Jómagam nem tartozom a vádaskodók köréhez, és nem kis elégedettséggel figyelem, hogy az építészet területére átszivárgott néhány gerilla-stratégia. Az építészetben működő új generáció a vírus- és parazita építészetben valamint a memezis létben nem talál semmi kivetnivalót, éppen ellenkezőleg, csak eljárásoknak tekinti ezeket, melyek segítségével mindinkább saját arculatára formálhatja környezetét.
A számítógép korában a tér azonban nem állandó nyugalmi helyzetben lévő valami, hanem a beavatkozások terepe. Az object trouvé beköltözik a térbe, és már nem eldönthető, hogy vajon ő a parazita, amely terünket átalakítja, vagy a művész az, aki kiszívja az erejét és felrobbantja azt, majd elemeit egy egészen más logika szerint kapcsolja újra össze. Az újra-összekapcsolás sokszor már nem valami előre megírt program szerint történik, hanem egyfajta mesterséges idegrendszer megteremtése által.

(Kapitány András:FikaGRA)

Természetesen kissé túloztam, amikor azt állítottam, hogy semmilyen szakismeret nem szükséges az építészet műveléséhez. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos technikai tudás nélkülözhetetlen egy ház megtervezéséhez vagy az interaktív beavatkozáshoz egy épülettel, parkkal, várossal kapcsolatban. A számítógépes programok fejlődése azonban azt mutatja, hogy pontosan ez a technikai tudás, szakismeret válik a program részévé. Így nem önnön technikai képzettségünk szabja meg az objektív határokat, hanem a számítógép terelget minket. A valóságos interakció létrejöttéhez szinte minden adva van, illetve pontosan az hiányzik, ami a mai építész tervezőkből, ingatlanberuházókból is hiányzik. Hitem szerint ezt a tudást az építészen kívüli entellektüelek hamarabb fogják megszerezni, mint azok, akik ma az építészettel közvetlenül foglalkoznak. Ma még talán nonkonformista koncept-artnak tűnhet az építészeti sorozattermék perszonifikációja, éppen úgy, mint ahogy fél évszázaddal ezelőtt nonkonformista hőbörgésnek tűnt az egyedi művészi alkotás sorozatgyártásának koncepciója. Az interakció térhódítása azonban megállíthatatlan, amelyből az következik, hogy az építészet interaktív cselekvői az építész tervezőtől mind nagyobb területet fognak elhódítani.