Manfred Wagner

Manfred Wagner
Kapitány András

A művész 1964-ben Romániában született és Budapesten, Maurer Dóránál tanult, aki hozzásegítette őt ahhoz, hogy önmaga legyen. Ez azért is igen fontos, mert e ténnyel kimondjuk, hogy a tanár–diák viszony nem elsősorban az öregebb tudásának a fiatalabb számára történő átadásából, hanem a művészeti gyakorlat koncepciójának és lehetőségeinek szimbiotikus megvitatásából áll.
Kapitány András ennek megfelelően feladatát kérdések felvetésében látja, melyekre művészi megoldásokkal igyekszik válaszolni. A módszer, ha az csak válaszokat képes adni, meglehetősen érdektelen számára,. Felesleges megkérdeznünk, hogy munkái konkrétak, absztraktak, figurálisak vagy nonfiguratívak-e, mert e kérdés egy még mindig az avitt, antipodákban gondolkodó művészeti felfogás feltűnő szindrómája.
Kapitány nem törődik az anyagisággal, megfelelő munkamódszereket dolgoz ki, melyek vonatkozhatnak kialakítandó felületekre, de önmagukat definiáló színkisugárzásokra is, objet trouvé-kra, melyek akár egy egész épületre is alkalmazhatók– például a főiskola épületére.
Kapitány sötét belső terekből és kulcslyukakból camera obscurá-kat szerkeszt, híres asztaltársaságok személyeit (Duchamp & Co.) számítógépekkel helyettesít, hogy virtuális beszélgetést hozhasson létre, utcagalériákat létesít virtuális képekből vagy művészeti események megismétlése céljából CD-Rom-okat produkál.
Az a projekt, amelyet – legalábbis részleteiben – a Collegium Budapestben mutat be, M.C.Escher (1898-1972) szerkesztési mechanizmusaihoz kapcsolódik. Kapitány nem csak e titokzatos krisztallográfus és matematikus furcsa rajzainak statikáját, hanem háromdimenziós hatásuk működését is vizsgálja és a vizsgálódást további munkafolyamatok kiindulópontjává teszi.
Végső soron, – mint az 1995-ben készült Parazita c. sorozatában is látható, – Kapitányt az “architektura génjének”, azoknak a kifejezési erőknek megtalálása érdekli, amelyek a konstrukciót létrehozzák. Ez az eljárás nem csak analitikus, hanem dekonstruktív is. A dekonstrukció az újabb építészet történetében nem rombolást jelent, hanem, mint ahogy Frank O’Gehry vagy a Coop Himmelblau csoport tagjai írják, azoknak a tudatos és öntudatlan terv-elemeknek egymáshoz sorolása, amelyek plasztikailag kifejezhetők. Ezt az eljárást Kapitány a végletekig viszi munkájában, mindaddig, míg a számítógép még reagálni képes, amíg el nem éri lehetőségeinek határát.
Az egyes lépések fázisképei, – a munka végeredménye – tetszőleges méretű lézernyomatokban jelennek meg vagy lehívhatók az Interneten.
Feltűnő, hogy – a várakozással ellentétben – grafikai minőség jön létre, amely minden hagyományos igényt kielégít. Mit bizonyít ez?
Azt, hogy az ember képtelen lenne a rendezetlenség létrehozására (Wilhelm Fucks)?
- hogy, mint Kapitány öntudatosan vallja, a művész munkája mindig művészit eredményez?
- hogy igazat mond a természettudomány, mikor azt állítja, hogy a (tökéletes) konstrukció analízise is (tökéletes) applikációkat termel?
Az érvek ülnek és a kultúrtörténész tapasztalata sem mondhat nekik ellent.
Ily módon Kapitány András ahhoz a nemzetközi társasághoz csatlakozik, amely nem pusztán az ember által tapasztalhatót vizsgálja, hanem ismét a tudományos szemléletmódhoz közelít – amire utoljára talán a reneszánszban volt példa. E tézist csak erősíti, hogy mindez a legmodernebb szerszámokkal megy végbe, melyeknek kezelése nem kevés fantáziát és tudást követel és amelyek maguk is kizárólag szigorú logika alapján működnek.
Az analízis, mint primer tudományos módszer, olyan további eljárások kiinduló alapja, melyek a művészet területére tartoznak, így e módszer a kétféle megközelítést egymással összeköti, integrálja. Tehát a produktum, sőt, ha úgy tetszik, a hozzá vezető folyamat sem választható el lényegének elvesztése nélkül ezektől az alkotó tényezőktől.
Fenntartások nélkül mutatkozik meg, hogy miben is áll a művészet és tudomány korunkban oly gyakran emlegetett transzformációja. Nem abban, hogy az egyik átvenné a szerepet a másiktól, nem is a művészetről szóló tudományos diskurzusban (a hivatásos művészetközvetítő nagy sajnálatára) vagy (a legfrissebb divat szerint) a tudományosnak vagy paratudományosnak nevezett munka (elsősorban szociális kontextus szerinti) művészetté deklarálásában.
A tudomány és a művészet mindenütt megállapítható közeledése (, amely mellesleg a nyugati művészet történetében sohasem hiányzott,) modern racionalisztikus gondolkodásmódunkból és az ezen alapuló eszközökből származik, valamint abból az elkerülhetetlen pszichikai erőből, amely a művészi tapasztalat segítségével a felmerülő kérdések megoldására törekszik. Kapitány András munkája ennek jó bizonyítéka.