A XIX. század végén, XX. század elején, amikor már a fényképezőgép könnyen hozzáférhetővé vált, különböző műtermekben használtak derékszögbe állított tükröket, hogy önmagukat egy fényképen belül többször is megjelenítsék (többek között Marcel Duchamp) azt a hatást keltve, mintha ugyanaz a személy egy asztalnál ülve többször jelenne meg. A számítógéppel való első találkozásom alkalmával, én is elkészítettem egy hasonló képet. Ez a lehetetlen állapot késztetett arra, hogy elkészítsek egy kerek asztalbeszélgetést szimuláló videóinstallációt is. A téma a virtuális valóság, melynek szövegét egy interjúból ragadtam. Itt a valóságos tér keveredik egy lehetetlen helyzettel, ugyanis az asztal körül ugyanaz a figura négyszer jelenik meg, de úgy társalog(nak) egymással, mintha különböző személyek volnának.
Ha a fényképet egy bizonyos távolságból figyeljük, akkor a látómezőnknek csak egy kis részét tölti ki, míg a virtuális valóság eszközével nézett látvány a teljes látómezőnket igénybe veszi ott benne vagyunk a képben. Az emberiség nagy álma vált valóra azáltal, hogy beléphetett a kép terébe. A virtuális valóság korlátlan lehetőségeket kínál az előre gyártott világok megismeréséhez.
Az, hogy az ember elszabadulhat testétől és érzéseivel egy más világban lehet, az egy olyan viszonyt hozhat létre saját testünkkel kapcsolatban, ami meglepő eddigi tapasztalatainkhoz képest. Ugyanúgy, ahogy azoknak az embereknek is megváltozott saját testükhöz való viszonyuk, akiket a technika (protézisek) segítségével próbáltak alkalmassá tenni a mindennapi életre. Ezekhez az emberekhez nagyon közel állnak a fantasztikus filmekben látott félrobotok, akár a félrobotok őseinek is tekinthetőek a műkézzel, műlábbal, művesével, vagy műszívvel élő emberek. Protézist használó embereknek egy újfajta esztétikájuk is kialakult, ami csak rájuk jellemző, és ami elég különös. Egy olyan esztétika jelent meg, amit funkcionális esztétikának lehetne nevezni. A műkezet viselő számára nem az a fontos, hogy szép-e, hanem az, hogy hasznos. Ez egy teljesen szokatlan gondolkodásmód az emberi testről.
A virtuális valóságban ugyanez a gondolkodás alakul ki az ember saját biológiai felépítésével kapcsolatban, de nemcsak itt, hiszen ezek visszaköszönnek minden technikai képről.
A virtuális valóságban az ember képes fölcserélni saját képét, és ezzel elrejteni kilétét. Már nem szükséges a saját képünknek megjelenni ahhoz, hogy jelen legyünk. A kép többé már nem azonos az ábrázolttal. Bárki, bármilyen alakot ölthet, és így a legközelebbi barátról sem lehetünk meggyőződve, hogy ő az, hiszen a kép és a hang kölcsönözhető, hamisítható. A képet és a hangot többé már nem lehet bizonyítékként használni, ezzel megszűnnek azok a dolgok, amelyek a színházat, a filmet alapvetően meghatározták. Amint látjuk, ez a technika elég sok veszélyt is rejt magában, ezért nagyon fontosnak tartom, hogy minél jobban megismerjük és utasítsuk el, ha úgy érezzük, hogy ebből nem kérünk. Ha igen akkor, próbáljuk pozitív dolgokra használni, azt az új logikát is, ami ezzel a technikával együtt fejlődik.
Kapitány András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése